Bencuka

Mese az angyalról

Élt egy erős angyal a világ tetején,
Csintalan ördöggel a szíve közepén,
De az angyal oly erővel bírt az ördög felett,
Hogy a szív és ész mindig győzedelmeskedett.

Szerette kisördögét is, de karámban tartva,
S mint jó paraszt állatait mindig jól lakatta.
Mígnem egy napon az ördög kiszaladt,
Valaki úgy akarta, s egy kapu nyitva maradt.

Szaladt, szaladt s gazdája egyre csak kergette,
S attól fogva örömét csakis ebben lelte.
Élvezte ő nagyon a friss levegőt,
A forró éjszakát és a hideg szellőt.

Oly sokat szaladt, hogy már úgy érezte,
Futás nélkül talán most már nem élhetne.
Szerelmes lett a sziklákba, hegyekbe,
Mindabba mi végül majdnem tönkretette.

Elfáradt nagyon, mindene sajgott már,
Nem bírt futni tovább, szíve nagyon fájt.
Ördögét is már csak messziről figyelte,
Kezdett ésszel élni, szívét elfelejtve.

De azért néha még járta a hegyeket,
S egy dombocskára lelt, mit nagyon megszeretett.
A dombocskáján ülve szebb lett minden újra,
S már alig emlékezett a fárasztó múltra.

S egyszerre e dombocska lett a Végtelen Világ.
Őnélküle többé már nem is nyílik virág.
Nélküle többé már nem édes a csók.
Nem is hallja többé csak az igaz szót.

Újra angyallá lett, s bár már nem oly fehér,
S talán e mese is látszik majd a szemén,
S meglehet ereje is nehezen tér vissza,
De a dombocskán immár a szerelem vízét issza.