Kedves Niki! Annyi mindent tudnék írni, de terhelni nem akarlak... A mi Botondunk ezen a napon született meg, és került a pécsi PIC-re. Őt is körülvette az az áldozatos munka és szeretet, mint a Te kisfiadat. Neki 50 nap adatott... sok fájdalommal, és szinte minden nap valami új problémával. Most, hogy olvastam történeteteket, már nem csak a saját pici fiamat siratom, hanem a Ti Bencéteket is. Gyönyörű kisbabátok volt! Nekünk itt van három nagyobb gyermek, akik miatt folytatnunk kell a mindennapokat. Kívánom neked, hogy megtaláld helyed az életben. Fiatalságodhoz szomorú élettapasztalat társul, de ez meg is erősít, ezt te is már érzed! Amit pedig az osztályért tettél, példa értékű! Egyik nővérke mesélte, hogy volt olyan kisbaba, aki lélegeztető gép mellett evett cumisüvegből - hát, most már tudom, hogy rátok gondolt! (ez azt is jelenti, hogy bizony, még emlékeznek rátok, mert a szívükbe zártak titeket). Nem tudom valaha halványulni fognak-e a kórházi emlékek, de kisfiaink emléke sohasem! Szeretettel üdvözöllek! Ágota

Kedves Ágota! Nem is tudom mit is írhatnék..., írj nyugodtan, nem terhelsz! Örülök neki, hogy a nővérkék még ennyi idő elteltével is emlékeznek Bencére :D Bíztam ebben, hiszen 1 évig része volt a kórházi minden napoknak. Nagyon sajnálom, ami a Kisfiaddal történt, :(biztos vagyok benne, hogy Bence vigyáz Rá, és nem hagyja magára, hiszen sorstársak, kis angyalkák! A kis Botondod elvesztésével, egy újabb fényesebb csillag ragyog az égen! Ha bármiben segíthetek nyugodtan szólj, írj! Az én kórházi emlékeim 2 év alatt is ugyan olyan erősek mint akkor, ezt nem lehet elfelejteni, úgy mint ahogy kisfiaink emlékét sem! Igaz már csak a szívünkben élnek, de így is velünk vannak!