Mese az erdőről
Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén.Jusson eszedbe, hogy az angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt. De miattad sírnak már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra és megdobálnak láthatatlan, puha illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, illatos körülötted. Mint a mesében. Csak mész és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok ahogy nyílnak. A fák ahogy susognak a szellővel. A forrás ahogy mesél. És a madarak és minden. És ahogy mégy céltalanul, egyik tisztásról másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét. Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, és kincseikkel töltik meg a szíved. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség. Egy nagy csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipából és jóságosan alámosolyog. Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő emberek közé és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legnehezebb napjaiban is derű, békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál Kisfiam.
